Ha manapság megnézel egy design lakást, sok képen az ágy a csupasz valójában, esetleg egy hanyagul odavetett pokróccal szerepel. A trendek jönnek-mennek, az emberek ízlése különböző, egy valami azonban bizonyos, réges-régen az ágy több volt, mint egy hálóalkalmatosság, szigorúan megkomponált státuszszimbólum, a ház egyik fő éke volt.
Kalandozzatok velünk egy kis időre a régmúltba, ismerkedjünk felmenőink ágyazási szokásaival.
Ük-ükanyáink idejében az ágyat díszes, használaton kívüli ágyneművel, az egyes darabokat meghatározott rend szerint csoportosítva vetették fel, általában úgy, hogy a vetett ágy minél magasabbra, gyakran a mennyezetig érjen. Ez elsődlegesen a menyasszonyi kelengyeágynemű elhelyezésére és közszemlére tételére szolgált. Ennek megfelelően sok helyütt - ha fiatalabb nő nem volt a háznál -, de különösen a magányos özvegyasszonynál nem tartották illőnek a vetett ágyat. Idővel mégis sokfelé a parasztszoba állandó tartozékává lett a vetett ágy, függetlenül a házbeli asszonyok életkorától. A vetett ágy a szoba tiszteletben tartott első felében, a szentsarok melletti szegletben állt.
Gazdagabb helyen két vetett ágy is követte egymást a fal mentén, de a két vetett ágy állítása különösen a párhuzamos berendezésű szobákban volt gyakori. Ha a háznak tisztaszobája is volt, ott mindenképp kellett lennie vetett ágynak.
A vetett ágyban legfeljebb kivételes esetben aludtak (megbecsült vendég, esetleg gyermekágyas asszony). Ahol szükségből használták az ágyat, éjjelre ott is leszedték róla és félrerakták a vetett ágyat alkotó ágyneműt, még akkor is, ha a család, ill. egyes tagjai, különösen a gyermekek ágynemű nélkül háltak. A vetett ágy leszedésének elkerülésére gyakran a vetett ágy alján „búvóágyat” létesítettek. A vetett ágy állításának szokása a magyarlakta területen csupán egyes archaikusabb kultúrájú vidékeken hiányzik.
Az úri-polgári díszágynemű átvétele csupán kiindulásul szolgált, kialakulása ahhoz a mezővárosi és falusi parasztsághoz köthető, melynél a hálóhely nem vált ki a lakószobából. Ebben a körben lett szokásos a kelengyeágynemű megkomponált rendben való egybecsoportosítása, és státusszimbólumként a lakás központi helyén való kiállítása.
A vetett ágy első említése a 17. századból való. Azután idővel sokféle helyi formát öltött, változtak az alkotóelemei és módosult a számuk is. A reformkori parasztház-leírások már általában megemlítik, hogy az ágy magasra vetett, így Hódmezővásárhelyen 1844-ben „padlásig halmozott” vetett ágyról írnak.
A magyarországi vetett ágynak pontosabb megfelelője nem ismert Európából, a Kárpát-medencén túl tiszta formájában nem is terjedt el.
A moldvai csángók az ágyneműt a padok összeszögelésébe, a padra állított menyasszonyi ládára tornyozták egyetlen oszlopba. Hasonló gyakorlat, a díszágynak ládára való felvetése az Alföldön legfeljebb magányos özvegyasszonynál fordult elő.
A palóc hálókamrákban viszont csak alkalmilag, főként lakodalmakkor, ill. ünnepeken volt szokás a hálóágyat „felöltöztetni” a köznapinál többnyire csak a csíkozás dúsabb voltával, különböző szőttes huzatokkal, díszleplekkel, és vetett ágyként magasra felágyazni. Itt egyedül az új menyecskétől várták el, hogy a még új párnáit és dunyháját az esküvőt követő évben a vetett ágy helyi szabályai szerint naponta felállítsa.
Azokon a vidékeken, ahol a mennyezetes ágy dívott, a díszágyneműt vagy annak egy részét nem ritkán az ágy tetőlapján tornyozták fel.
Kalotaszegen 1867-ben a „padlásig felvetett”, magas lábú ágyban 3–4 betakart derékalj felett 6–8 párna emelkedett. A 19–20. sz. fordulóján volt olyan magyarországi gazdag parasztház, ahol 24 párnát is halmoztak a vetett ágyra. Általában a párna a vetett ágy legfontosabb és állandó velejárója, ehhez ritkán 2–3 kispárna is társulhatott, esetleg a keresztelői pólya vánkos. Volt, ahol a párnák sorát csupán egy, a párnák alá terített díszlepedő egészítette ki, mely a vetett ágy alját eltakarva, lenyúlt a földig. Erdélyben kedvelték a többféle díszlepedő együttesét, így Kalotaszegen ünnepen 3 különféle technikával díszített került lépcsőzetesen egymás fölé.
A 19. sz. derekától országosan mindinkább kiszorította a díszlepedőt az egész vetett ágyat lefedő, többnyire fehér, áttetsző anyagú, fodros, ill. hímzett ágyterítő. A korábbi vetett ágyból általában nem hiányzott az egy vagy két dunyha, kettő esetén a fölső túlnyomórészt magasra felállítva. A dunyha helyébe néhol paplan került.
A vetett ágy fő díszítőszíne korábban a piros; az Alföld és Erdély egyes részein haláleset alkalmával, ill. idős korban gyászos színűre (fekete, kék) cserélték a vetett ágy huzatát. Egyébként a vetett ágy általában azonos készületben állt, volt azonban, ahol 4–6 huzat-készletet is tartottak, hogy mód legyen a cserélgetésre, a különböző technikával díszített huzatok váltakozó rendben való csoportosítására.
A vetett ágy fölött régebben általában rúd lógott, rúdravalóval, kiegészítve az ünnepélyes vetett ágy látványát, az ágy előtt pedig megkímélt, többnyire díszesen faragott vagy festett székek álltak vagy rengő pad.
A vetett ágy állításának szokása a 19. sz. második felétől kezdett megszűnni, hogy a 20. századra fokozatosan felváltsa a többnyire gyári terítővel letakart lapos ágy.
Forrás: K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájából (Ethn., 1952); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe (Bp., 1963); Fél Edit–Hofer Tamás: A kalotaszentkirályi kelengye. Kísérlet a tárgyi világ rendjének feltárására (Bp., 1970).
